A kis csapat éppen menni készült, amikor egy hatalmas zöld szárnyú szitakötő ereszkedett közéjük. Szárnyai úgy zümmögtek, mint egy helikopter motorja.
-Ki akar itt repülni?-kérdezte. Én most szándékozom körbe repülni a földet. Ha kedvetek tartja,jöjjetek velem. Gyuszkónak felcsillant a szeme. -Ez nagyszerű lenne-mondta, és körbenézett a barátain. A látvány nem győzte meg arról, hogy mindenkinek tetszik az ötlet. -Én inkább nem mennék, mondta Tó. Én sem, én sem, mondták mindannyian, de Te csak menj, bátran, mi itt megvárunk. Gyuszkó elgondolkodott. Hogyan is hagyhatnálak itt benneteket. Együtt indultunk útnak, együtt is maradunk.
-Nagyon rendes vagy velünk-hálálkodtak a többiek. A szitakötő még egy kicsit várakozott, de aztán beindította forgószárnyait, és lassan fölemelkedett a levegőbe, egyre följebb és följebb, s már csak pici pontocskáknak tűntek a földről feléje integető jóbarátok.
Gyuszkó kisfiam, kinek integetsz?-kérdezte Anya. – A zöld szárnyú szitakötőnek- válaszolta és kinyitotta a szemét. -Képzeld Anyu találkoztam Tó-val a madárijesztővel, Cicussal, Virslivel, Brekivel, Evetkével, Nyuszkóval. Katkával, és még sok-sok mindenkivel. De hová lettek?
-Itt vannak mindannyian a rajzaidban, és a képzeletedben. Kicsit aludtál. Anya rátette kezét Gyuszkó homlokára, s megnyugodva simogatta láztalan homlokát.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: