TO és barátai. Mesék gyerekeknek 3-6 éves korig.

Egy gyönyörű madárfüttyös tavaszi reggelen Gyuszkó arra ébredt, viszkető piros pöttyök telepedtek a lábára,karjára. – Anya, gyere gyorsan!-kiáltott Gyuszkó. Anya berohant kisfiához, ránézett láztól,és pöttyöktől  pirosodó arcocskájára, és összecsapta a kezét.-Nahát, ez alighanem bárányhimlő! – Biztos? -kérdezte Gyuszkó . -Nem vagyok orvos, de gyanítom, ezért javaslom, hívjuk ki a Doktor bácsit, Ő majd megnézi ezeket a pöttyöcskéket. Vizsgálat után, a Doktor bácsi azt mondta – Gyuszkó, Te most nem mehetsz óvodába, mert megfertőznéd a többi gyermeket is, ezért, itthon kell maradnod. -Mennyi ideig kell itthon lennem? -biggyesztette sírásra a száját  Gyuszkó. – Legalább két hétig -mondta a barátságos Doktor bácsi. -Mennyi az a két hét?-tudakolta Gyuszkó szipogva. -Az ujjaidon számolj hétig, aztán ismét hétig. -mondta Anya. – Az nagyon sok idő. Mit fogok addig csinálni?- pityergett. – Ne búsulj, gyorsan elrepül az idő. – mondta Anya. -Ígérd meg, hogy az első héten mindenképp ágyban maradsz, és sok citromos teát iszol-mondta a Doktor bácsi. Aztán beveszed a lázcsillapítót, és a pöttyöcskéket semmiképpen ne vakargasd, inkább kérd meg Anyát, hogy kenje be hűsítő folyadékkal . Jól van -bólintott Gyuszkó beleegyezően. – csak azt nem tudom, mit fogok csinálni? Olyan unalmas lesz egyedül.

A kis csapat éppen menni készült, amikor egy hatalmas zöld szárnyú szitakötő ereszkedett közéjük. Szárnyai úgy zümmögtek, mint egy helikopter motorja.

-Ki akar itt repülni?-kérdezte. Én most szándékozom körbe repülni a földet. Ha kedvetek tartja,jöjjetek velem. Gyuszkónak felcsillant a szeme. -Ez nagyszerű lenne-mondta, és körbenézett a barátain. A látvány nem győzte meg arról, hogy mindenkinek tetszik az ötlet. -Én inkább nem mennék, mondta Tó. Én sem, én sem, mondták mindannyian, de Te csak menj, bátran, mi itt megvárunk. Gyuszkó elgondolkodott. Hogyan is hagyhatnálak itt benneteket. Együtt indultunk útnak, együtt is maradunk.

-Nagyon rendes vagy velünk-hálálkodtak a többiek. A szitakötő még egy kicsit várakozott, de aztán beindította forgószárnyait, és lassan fölemelkedett a levegőbe, egyre följebb és följebb, s már csak pici pontocskáknak tűntek a földről feléje integető jóbarátok.

Gyuszkó kisfiam, kinek integetsz?-kérdezte Anya. – A zöld szárnyú szitakötőnek- válaszolta és kinyitotta a szemét. -Képzeld Anyu találkoztam Tó-val a madárijesztővel, Cicussal, Virslivel, Brekivel, Evetkével, Nyuszkóval. Katkával, és még sok-sok mindenkivel. De hová lettek?

-Itt vannak mindannyian a rajzaidban, és a képzeletedben. Kicsit aludtál. Anya rátette kezét Gyuszkó homlokára, s megnyugodva simogatta láztalan homlokát.

A kapun belül egy kis parkba követték Katkát. Gyuszkó mellett állt Tó, Cicus, Virsli, Evetke, Nyuszkó,és Breki, aki izgalmában kiugrott Gyuszkó zsebéből, mert már nagyon kíváncsi volt Ő is. Körös körül ketrecek, kicsi lakosztályok. A kacskaringós utcácska végén zöld borostyánnal befuttatott házacska állt. Az orvosi rendelő. A beteg állatokat ott kezelte Katka anyukája. -Mennyi beteg állat!-csodálkozott Gyuszkó. -Mi történt velük? -Az a kiscica figyelmetlenül kiszaladt az útra, és elütötte egy autó. Szerencsére már jobban van.-mondta Katka. -Itt egy anya kutyus öt kiskutyájával, őket megunták a gazdái, és kidobták az utcára. Szegények napokig kóboroltak éhen, szomjan,legyengülve, mi találtunk rájuk, és behoztuk ide. -Húh, de nagy szerencsém van, hogy nekem ilyen jó gazdám van mint Gyuszkó!-mondta Virsli hangosan. Katka és a többiek bólogattak. -Bizony, aki állatot tart, annak nagy felelőssége van. Nem dobhatja ki őket csak úgy mint egy kinőtt cipőt, ha megunta- mondta Gyuszkó. -Ott mi van? -kérdezte Evetke? -Egy sérült lábú nyulacska, akit a vadászok megsebesítettek. -Én már láttam vadászokat az erdőben, puskáikkal durrogtattak. Mondhatom, nagyon féltem-mondta Evetke. -Te is féltél? -kérdezte Nyuszkó? -Akkor mit szóljak én, a mezőn élek, ott, ahol a vadászok járnak! -Igazad van. – A nyulak nagyobb veszélyben vannak mint a mókusok-mondta Evetke -Uhu! Uhu! -Hallottam miről beszéltek! -szólt ki az egyik ketrecből a fülesbagoly. -Minden állat veszélyben van, ha rossz emberek  közelébe kerül. Engem egy rossz fiú dobott meg kővel,mert éjszaka huhogtam egy erdőszéli ház fenyőfájának tetején  Egy reggel, amikor éppen elszunyókáltam -mert tudjátok mi baglyok éjjel vadászunk, nappal alszunk- szóval arra riadtam, hogy dobál valaki. Sajnos egy kő eltalálta az egyik szárnyamat. Szerencse, hogy idáig eltudtam repülni. Óh Te szegény !-sajnálkozott Gyuszkó. Én ilyet soha nem tennék! -Brek! Brek! – Kedves Teknőc barátom, Te miért vagy itt? -kérdezte Breki. -Én igazából nem vagyok beteg, csak  buta voltam, -mondta a teknőc.  -Kicsi gazdám kirakott az udvaron a finom zöld fűbe, de amíg Ő bement a lakásba, elkóboroltam. Hiába keresett, hiába kiáltozott, nem talált meg a fűben. Szerettem volna visszamenni, de eltévedtem, egyre távolabb kerültem az otthonomtól. Már majdnem elpusztultam bánatomban, amikor valaki rám talált, és behozott ide. -Na látod?- Vannak jó emberek, akik segítenek. Az én anyukám is befogadja a kóbor állatokat,  meggyógyítja a betegeket-mondta büszkén Katka – Nézzétek, ez a fecskepár is azért van itt, mert az eresz alatt gondosan felépített fészküket leverték a rossz emberek, így a fecske mama nem tudta lerakni a tojáskáit. Még szerencse, hogy erre repültek, és itt találtak egy üres fészket. Azóta kikeltek a tojásokból a fiókák, néha kikukucskálnak a világra, s  hamarosan megtanulnak repülni, mert tudjátok, ősszel ők is útra kelnek, s átrepülnek tengereken, óceánokon túl, egészen Afrikába. Ott töltik a telet, aztán tavasszal ismét visszatérnek. -Afrika… az már a világ végén van?-kérdezte Gyuszkó. -Nem hiszem, de szerintem nagyon messze lehet – mondta elgondolkodva Katka. -Én nagyon szeretnék egyszer fecske lenni-mondta Gyuszkó. Körbe repülném az egész világot, és mindent úgy láthatnék mint a madarak. A jó barátok némán hallgattak, mert a repülésre Gyuszkón kívül senki sem vágyott. Látott már valaki repülő kutyát, cicát, nyuszikát, békát vagy madárijesztőt? Nem mondom a mókus olykor átugrik egyik faágról a másikra, de azért Ő sem tud igazán repülni. – Nézzétek- szakította félbe a jóbarátok beszélgetését Katka-  ezt a szegény aranyhörcsögöt tegnap hozta be egy apuka, mert a kisfia születésnapjára kérte ajándékba, de néhány nap után megunta, nem etette, nem gondozta, és a kis állatka bánatában megbetegedett. Még szerencse, hogy időben orvoshoz került a szegény kis jószág. -Mi találtunk egyszer egy kiscicát, és befogadtuk.- ugye Cicus? – büszkélkedett  Gyuszkó. Iiigen! -mondta Cicus szégyenlősen- bevallom őszintén, én egy befogadott cica vagyok. – Gyuszkóék fogadtak be, mert, sokan voltunk testvérek, mindenkinek találtak  gazdát, csak nekem nem, ezért a régi gazdám  kirakott a falu végén egy dobozba. Mentem erre, mentem arra,végül  Gyuszkóék udvarába tértem be. Emlékszem, amikor Gyuszkó megtalált, bevitt a házba, majd arra kérte szüleit, fogadjanak be engem -mondta elérzékenyülve Cicus. -Bosszúságomra  befogadtak!-mondta Virsli morgósan.  Nem örültem neked, de Gyuszkó kedvéért összebarátkoztunk. -Így igaz!  -bólogatott Cicus. Már játszunk is együtt, pedig tudjátok nagyon ritka a kutya, macska barátság. -A legszebb dolog a barátság! -mondta Tó határozottan, s bárhol jársz a világban, ha vannak barátaid, nem kell félned semmitől.

A kis csapat  nagyon elfáradt Tó kivételével, mert a madárijesztők sohasem fáradnak el.  A szép zöld fűben leheveredett Gyuszkó, Cicus, Virsli, Nyuszkó, Evetke, és Breki is kiugrott a kabátzsebből. Gyönyörűen sütött a nap, Gyuszkó nézte a fölöttük úszó bárányfelhőket, és nagyon elálmosodott. Arra ébredt, hogy Virsli ide-oda rohangál. -Vau!-Vau!-Ébresztő! -Mi történt?-kérdezte Gyuszkó. -Elég a pihenésből, tovább kell mennünk világot látni!-mondta Virsli. Mindenki felugrott helyéről, és útra készen várták Gyuszkót. -Induljunk, vár ránk a világ!-mondta To.- aludni otthon is lehet. Összeszedték magukat, s mentek,mendegéltek,  amikor egy furcsa kerítéshez értek. A kapu fölött ez a felirat állt: Á L L  A T K Ó R H Á Z  Gyuszkó még nem járt iskolába, de a betűket már ismerte, így szép lassan kibetűzte. Az van ideírva, hogy ÁLLATKÓRHÁZ-mondta a többieknek. -Ilyen is van? -csodálkoztak a többiek. -Van bizony. A beteg állatokat itt gyógyítják -mondta Gyuszkó. -Menjünk a bejárathoz, nézzünk be! -javasolta Cicus. -Ugyan minek mennénk?-kérdezte Evetke. – Csak egy szökkenés, és átugrom ezen a kerítésen. Cicus bólogatott. -Nekem sem akadály egy kerítés-. Virsli gondolkodott egy kicsit, aztán azt mondta: -Ha nagyon muszáj, én is átugrom, de mi lesz Gyuszkóval, és Tó-val? Ők nem tudják átugrani! -Még ha tudnánk, akkor sem tennénk!-morgolódott Gyuszkó. -Idegen területre nem törhetünk be! -Nem bizony!-szólt Tó. -Akkor menjünk a kapuhoz, és csöngessünk be! -javasolták a többiek . Elindultak hát a bejárathoz, de szerencséjükre  éppen egy kislány lépett ki a kapun. -Szervusztok!  Talán eltévedtetek?-kérdezte. -Nem! -mondta Gyuszkó.-  Mi elindultunk a világot megnézni. Bemutatom a barátaimat: Ő  Tó a madárijesztő, aztán Cicus, Virsli, Evetke, Nyuszkó, és én Gyuszkó vagyok, a zsebemben pedig Breki. -Örvendek, én Katka vagyok. -Hová indultál? -kérdezte Gyuszkó. -Friss fűért megyek a rétre az egyik betegünk számára. -Veled tartunk, segítünk mi is-ajánlotta Gyuszkó. -Nem bánom, -mondta a kislány, -ha visszatértünk, megnézhetitek az ÁLLATKÓRHÁZAT. Örültek a kis vándorok, hogy segíthetnek Katkának, de még jobban, hogy benézhetnek a kerítésen belüli világba.

Tó és barátai  úgy gondolták, ahol folyó van, ott hídnak is kell lennie. Nem kellett sokáig vándorolni, hamarosan megtalálták. Átkeltek a keskeny fahídon, s a folyó másik oldalán megláttak egy csodálatos házikót. -Nézzétek, ott egy kis házacska!-kiáltott Gyuszkó. -Menjünk, nézzük meg, ki lakik benne! Mindenkinek tetszett az ötlet, de még a kerítéshez sem értek, amikor kirohant az udvarról egy dühös fekete puli kutya. -Kik vagytok? -vicsorgott mérgesen. -Vau,Vau, ne olyan haragosan!-mondta Virsli. Így kell fogadni a vendégeket? -Ti nem vagytok vendégek!  A vendégeket hívják, de Titeket nem hívtunk ide! – morgolódott a puli. -Jól van, igazad van, nem is akarunk zavarni.-mondta Gyuszkó, mert Virsli, és a puli egyre csak acsarkodott egymással. Már majdnem  visszafordultak, amikor kijött a ház gazdaasszonya, egy jóságos öreg nénike. -Mi ez a nagy zajongás? -kérdezte. -Pamacs gyere ide! Nem szégyelled magad? Így kell viselkedni?-dorgálta. -Én csak védem az udvart!- durcáskodott Pamacs, és csendesen visszahúzódott. Gyuszkó és barátai illedelmesen köszöntek, bemutatkoztak a néninek, majd beléptek a házikóba. Még a lélegzetük is elakadt. Csodálatos képek lógtak a falon, az asztalon tégelyekben színes festékek, zsírkréták, ceruzák hevertek. Egy festőállványra fehér vászon volt kifeszítve. Az öreg anyóka épp egy  csodálatos alakot kezdett formálni a vászonra, közben kedvesen odaszólt hozzájuk. -Gyertek csak beljebb!-Ne féljetek Pamacstól, jó kutya Ő, csak nagyon komolyan veszi a feladatát. -Mi a feladata? -Kérdezte Breki halkan. -Az, hogy őrizze a házat, távol tartsa a hívatlan betolakodókat.- súgta Gyuszkó. -Akkor érthető a haragja, hiszen mi is idegenek vagyunk számára. -Nyugodj meg, a zsebemben biztonságban vagy!-mondta Gyuszkó. -Gyertek csak beljebb bátran, -biztatta a nénike a kis csapatot. Éppen festegetek, szeretnél Te is festeni?-kérdezte az anyóka Gyuszkóra nézve. -Nem is tudom, nézett a többiekre tanácstalanul. Megpróbáljam? -kérdezte bátortalanul. -Meg bizony! -biztatták a többiek. -Itt vannak a festő, rajzoló szerszámok, alkoss kedvedre!-mondta a néni. Gyuszkó nem tudta mit is rajzolhatna. Gondolkodott, törte a fejét, s közben arra gondolt, milyen jó, ha valakinek van egy jó barátja, de ha több is van, az még jobb! -Ma Tó is igazi barátságáról adott tanúbizonyságot, amikor átadta ruháit -gondolta Gyuszkó. -Tó egy nagyon jószívű barát-szögezte le Gyuszkó.  De hogyan lehetne Tó jószívű, hiszen nincs is szíve?  Gyuszkó fejében szöget ütött a gondolat.- Ha Tó-nak nincs szíve, akkor szívre van szüksége! De nem csak szívre, – gondolta tovább,-  új nadrág, és kabát is kell!   Rajzolt hát egy gyönyörű kék kabátot, egy zöld nadrágot majd egy hatalmas piros szívet is a kabát  bal oldalára, mert ugye mindenki tudja, a szívünk  a bal oldalon található. (Te is rajzolj egy szép nagy piros szívet, és vágd ki ollóval, de vigyázz, óvatosan dolgozz!) Gyuszkó felruházta barátját,és nagyon boldog volt, mert látta, Tó nagyon örül az új ruhájának, de legjobban a szívének. -Köszönöm Gyuszkó!-hálálkodott Tó. Nem is tudod milyen boldoggá tettél. Már nekem is van szívem, mint az embereknek, amibe belefér sok-sok kincs, mint a  jóság, szeretet, barátság, és boldogság -lelkendezett Tó. Bizony, ez így van, -de vigyázzatok nagyon ezekre a legdrágább kincseitekre, mert olykor észre sem veszitek, és beférkőzik közéjük a rosszaság, a harag, az irigység, és a rosszkedv, -intette őket a nénike. A barátok egymásra néztek, és mindenki tudta, Gyuszkó nagyon szépet cselekedett.  Lassan Pamacs  is megbarátkozott a kis csapattal,és csendesen besompolygott az asztal alá.  A nagy alkotás után jól esett a kedves öreg néni frissen sült pogácsája és a meleg citromos tea. A  hívatlan vendégek megköszönték a szíves fogadtatást, búcsút intettek a ház lakóinak és folytatták útjukat.

Mentek, mendegéltek, egymás után a selymes réten, bár Nyuszkó olykor kilépett a sorból, és ugrándozott, Virsli meg futkározott kicsit. Megtehették, mert szerencsére  nem volt sem közel, sem távol egyetlen jármű sem, ami veszélyt jelenhetett volna számukra. Hamarosan egy folyóhoz értek. Virsli azonnal bele lefetyelt a vízbe. Nagyon megszomjaztak mindannyian, és tudvalevő, hogy a cicák félnek a víztől, most mégis Cicus is leküzdötte félelmét, oda futott a vízparthoz, és nyelt néhány kortyocskát. Breki is úgy érezte, nagyon kényelmes volt Gyuszkó zsebében utazni, de ha nem kortyolhat néhány cseppet, mentem szomjan hal, így nem gondolkodott sokáig, hopp, kiugrott Gyuszkó zsebéből, és beletoccsant a vízbe. -Ne igyatok belőle!-kiáltott Gyuszkó. -Betegek lesztek tőle! -Nézzétek mennyi szemetet beledobáltak az emberek a vízbe! Szegény halacskák alig kapnak levegőt a vízen úszó olajfoltok, és szemét miatt! Gyuszkó nem gondolkodott sokáig, Breki után ugrott, de sajnos a folyópart nagyon elázott, így Gyuszkó akaratlanul, de belecsúszott a vízbe. -Virsli nyomban ott termett, húzta Gyuszkó ruháját, Cicus is segíteni próbált, de csak remegett félelmében, és sajnálkozva nézte Gyuszkó vizes ruháját. Nyuszkó, és Evetke szemében is rémület látszott. Breki nagyon szégyellte magát, mert szerinte mindez miatta történt. Tó csak állt a vízparton megdermedve, hirtelen nem tudta, mit tehetne ebben az esetben egy madárijesztő. Virsli össze szedte minden erejét, és partra húzta Gyuszkót, de a ruhája, cipője csurom vizes lett. Fújt a szél, Gyuszkó egyre jobban fázott, reszketett, fogai összekoccantak a hidegtől. -Fázol?-kérdezték a többiek. -Nagyon!-felelte Gyuszkó. Ekkor odalépett Tó, levette kabátját, nadrágját, és odanyújtotta Gyuszkónak. – Vedd ezt fel, különben megfázol. -mondta. -Köszönöm, de nem fogadhatom el, mert akkor te fogsz megfázni. -Én sohasem fázom!-mondta Tó. Még télen is kinn vagyok a hóban, szélben, mégsem fázom, de ha te megfázol, lázas leszel, és akkor mi a barátaid nagyon szomorúak leszünk.  Mivel Gyuszkó már nagyon fázott, elfogadta a száraz ruhákat, és átöltözött. Nagyon hálás volt Tó-nak, és úgy érezte, Tó egy igazi barát. Lassan szedelőzködtek, Breki beugrott a Tó-tól kapott kabát zsebébe, Gyuszkó, körbe nézett mint egy csapatkapitány. -Indulhatunk?-Mindenki bólintott. -Akkor menjünk világot látni! –  mondta Gyuszkó. Elől ment Gyuszkó, utána egy ruhátlan T betű volt, de a fején még ott volt  a kis o betű, rajta a zöld kalap, a szája mosolygott, s a szeméből barátság és szeretet áradt. Utána Cicus, Virsli, Nyuszkó, és Evetke.

Elől ment Evetke, mégis csak ő ismerte legjobban az erdőt, természetes, hogy ő vezette a csapatot. Büszke is volt  magára, jól esett neki, hogy megbíztak benne frissen szerzett barátai. Őt  követte Tó,  Gyuszkó, Cicus, Virsli, Breki. Virsli szokásához híven néha futkározott egy kicsit, de aztán vissza állt a sorba.  Egy ilyen futkározás után visszatérve észrevette, Breki mennyire legyengült. -Vaúú, álljatok meg!-kiáltotta -Breki elfáradt, nem bírja a gyaloglást! A többiek visszafordultak, és aggódva kérdezték Brekitől -Mi van veled?-Miért nem szóltál? -Nem akartam, hogy azt higgyétek, egy puhány, lusta béka vagyok,de már nagyon kimerültem a hosszú úton.-lihegte. – Nekem sokkal kisebb lábam van mint nektek, és mindig sokkal többet kellet ugrálnom, hogy utolérjelek benneteket, ezért most szeretnék kicsit megpihenni. -Akkor üljünk le mi is egy kicsit. -javasolta Gyuszkó.  A csapat körbeülte Brekit, és várták míg újra erőre kap. -Ne törődjetek velem, menjetek nélkülem világot látni. -mondta szomorúan Breki. -Érzem, képtelen vagyok tovább menni. -Azt már nem!-mondták a többiek.-Egy jó barát sohasem hagyja bajban a társát! -Inkább mi sem megyünk tovább, de nem hagyunk magadra! -mondta Gyuszkó. Hiszen erről szól a barátság! Jóban, rosszban segítjük egymást! Egyet értetek velem? -Igen! -bólintott mindenki. -De mit tegyünk?- néztek mindannyian Gyuszkóra. -Van egy  jó ötletem!- vakkantotta Virsli. -Ülj a hátamra, én majd cipellek! -Köszönöm, nagyon kedves vagy Virsli, de ne haragudj, Te annyit szaladgálsz, félek, lepottyannék a hátadról. -Akkor majd én!- jelentkezett Evetke. -Még csak az kellene!-aggodalmaskodott Cicus. -Te mindig  fára mászol, talán majd én!-mondta Cicus. -Ugyan!- válaszolta Evetke kicsit sértődötten.-Te is szoktál fára mászni, sőt még a háztetőre is! Nyuszkó már nem is mert szólni, hiszen tudta, Ő is  fürgén tud futni, ugrálni is szokott, tehát Breki biztosan félne az ő hátán is. -Nincs más választásunk, Brekit én viszem tovább!- jelentette ki Gyuszkó határozottan. -Ha Te is akarod, beteszlek ide  a zsebembe.-ajánlotta Gyuszkó barátságosan. Ezt a többiek is jó ötletnek találták, és Breki is nagyon megörült. Annyira,hogy beleugrott a fűben ülő Gyuszkó zsebébe. A többiek nagy megelégedéssel bólogattak. s főleg annak örültek, hogy segíteni tudtak Brekinek. Most, hogy mindenki kipihente magát, és Breki is kényelmesen kucorgott Gyuszkó zsebében, folytathatta útját a kis csapat.

 Merre menjünk? -kérdezte Tó, mert előttük zöldellt egy csodálatos erdő, kicsit távolabb pedig, egy kéken csillogó  széles folyó. -Menjünk tovább az erdő felé? – kérdezte Tó, aki még nem látott ekkora magas fákat.  Kicsit hűvösebb, és sötétebb volt az erdőben mint a réten, mert a fák sűrű koronái között, nehezen  tudott áthatolni a nap sugara, de senki nem akart visszafordulni. Óvatosan kerülgették a lábuk alatt heverő, a téli hónak áldozatául esett, letört faágakat, a szúrós csipkebokrokat, az avar alatt megbúvó mozgó állatkákat. Virsli éberségének köszönhetően hamarosan észrevette  valaki settenkedik a hátuk mögött. Vakkantott egyet, s  a többiek is megálltak. -Mit láttál?-kérdezte Gyuszkó. -Valaki követ minket- morgott Virsli, magabiztosan,  mint egy nyomozó. -Ki az, ember, vagy állat?- kérdezték a többiek. -Állat, jól megfigyeltem, hosszú farka, akkora mint a teste, és egyik ágról átugrik a másikra. Vörösbarna bundácskája van, és bátor fekete szeme. Amikor betértünk az erdőbe, már észrevettem, olykor lejön a fáról a két első lábával fenyőtobozt tart a szájához, azt rágcsálja, aztán fürgén visszafut a fára -mondta Virsli. -Ki  lehet ez ?-kérdezték a többiek -nem láttak még ilyen állatot. -Te láttál már?Mond meg a nevét, ha ismered! Virsli bátorítóan vakkantott.-Gyere le, nem bántunk, szeretnénk megismerni! A kis állatka ugrált  fáról-fára majd egy pillanat alatt leereszkedett a fa törzsén,és megállt előttük. -Ki vagy te?-kérdezték a többiek. -Mókus vagyok, és a nevem Evetke!-mondta szégyenlősen és hosszú farkincáját a háta mögé rejtette, de így is látszott, milyen szép dús, selymes. -Szép neved van, és csodálatos a bundád! -mondta  Cicus elismerően. -Neked is! -viszonozta a dicséretet Evetke. -Nem ismerlek benneteket-mondta -Ritkán látni ennyi idegent az erdőben. Mindenki bemutatkozott, s Evetke megbizonyosodott arról, hogy senkitől nem kell félnie, még Virslitől sem, pedig az Ő hangos ugatása felverte az erdő csöndes nyugalmát. -Hová mentek?-kérdezte Evetke. -Megyünk világot látni!-mondták a többiek. Gyere tarts velünk! -Háát nem is tudom, -vakargatta kicsi fejét a mókus. Én még soha nem voltam a világban. Ki sem mozdultam az erdőből. Milyen lehet a világ? -Mi sem tudjuk, de szeretnénk megismerni. -Miért is  ne!-bólogatott  Evetke- hiszen itt semmi érdekes nem történik, én pedig egy kíváncsi mókus vagyok. Köszönöm, ha veletek tarthatok, de ne haragudjatok meg rám, ha olykor felszaladok az utamba kerülő fára. -Szaladj csak Evetke, ha kedved tartja-mondta Gyuszkó, – de most már mutasd az utat, mert jó lenne ebből a sűrű erdőből kijutni. – Csak jöjjetek utánam, mondta Evetke, és életében most érezte magát a legboldogabbnak, mert olyan barátokra talált, akik megbíznak benne.Így hát elől ment Evetke, őt követte Tó, Gyuszkó, Cicus, Virsli, és Breki.

Virsli szokásához híven előre futott, de ijedten vissza is rohant. -Mit láttál Virsli? -kérdezte Gyuszkó. -Emberek  lábnyomait! -vakkantott Virsli. – Vadászok jártak erre! -mondta a kutyus, és csillogó fekete szemével Gyuszkóra nézett. -Honnan tudod?-kérdezte. -Nekem ezt tudnom kell, hiszen én vadászkutya vagyok, jó a szimatom, megérzem a lábnyomok alapján, hogy ember, vagy állat járt a fűben! -büszkélkedett Virsli. – Megyek újra szétnézek.  Ismét előre futott,majd  izgatott ugatással jelezte, talált valamit. -Gyertek gyorsan!-vakkantott Virsli. -Ugye mondtam,vaú vaú. Ide nézzetek, mit találtam! -A többiek odaértek, és egy szürke, remegő tapsifülest láttak Virsli mancsai között. A kis jószág mindkét  füle égnek állt, lábai remegtek a félelemtől. -Virsli, azonnal engedd el!-szólt Gyuszkó határozottan -Nem bántom, csak megfogtam!-méltatlankodott a kutyus. – Szegény kis nyuszika, hogy kerültél ide? -kérdezték a többiek. – Megijedtem a vadászoktól, és túl messzire futottam a családomtól, most meg már nem találom a  hazavezető utat. Szegény anyukám apukám már biztosan nagyon keresnek. -Szívesen segítenénk neked, de mi sem tudjuk hol van a családod, hiszen nem ismerünk. -Ki vagy te? Nyuszkó vagyok!-mondta még mindig remegve a nyuszi. -Gyuszkó, és Nyuszkó! -He, he, he, ez nagyon érdekes!-kacagtak a többiek. A kis nyuszi csak bámult,és meresztgette tapsifüleit. -Mi ilyen mulatságos?-kérdezte. – Mi azon nevetünk, hogy a mi barátunk neve Gyuszkó, a tiéd  meg Nyuszkó.-mondta Cicus.-Ugye érdekes? Most már a nyuszika is kacagott, és elfeledkezett arról, mennyire félt az előbb. -Itt egy kedves társaságba botlottam-gondolta Nyuszkó, és felbátorodva megkérdezte. -Mondjátok, hová mentek? -Megyünk világot látni.-mondta Gyuszkó. -Világot látni?- De jó nektek, én is szívesen szétnéznék a világban. Remélem jobb emberek vannak a világban, mint itt az erdőben, mert én csak puskás, vadászó embereket láttam eddigi életemben. -mondta Nyuszkó. -Akkor tarts velünk!-javasolták a többiek, nagy a világ elférsz benne Te is! -Azt azért tudnod kell, hogy mi itt már mindannyian barátok vagyunk. Szeretnél Te is a barátunk lenni?-kérdezte Tó -Igen! Igen!-kiáltott örömében Nyuszkó. -Befogadjuk Őt?-kérdezte Gyuszkó, de már tudta is a választ. -Igen! -mondták a többiek -Legyél a barátunk! -Nos, akkor én Tó vagyok -mondta a madárijesztő. -Én meg Gyuszkó, de ezt már úgyis tudod. – Én Cicus vagyok. -Én meg Virsli, és remélem már nem félsz tőlem. -Ééén Breki vagyok, mondta a béka, aki alig látszott ki a nagy fűből. Miután mindenki bemutatkozott, Tó javasolta keljenek útra. Elől ment Tó, a többieket mond el Te, ha figyeltél tudni fogod!

Elfáradtam, üljünk le egy kicsit-mondta Gyuszkó. -Láttál te már ülő madárijesztőt? -kérdezte TÓ.- Hát,öööö tényleg nem. – mondta Gyuszkó. Virsli  fáradhatatlanul  csóválta a farkát, Ő sem akart leülni.Kicsit előre futott, majd vissza, de ebben a pillanatban kelepelést hallottak. -Miiii eeeez? -remegett Breki. -Mintha gólya lenne a közelben? A többiek szétnéztek, és valóban ott állt a vízparton egy gólyamadár. -Nagyooon fééleek!- súgta Breki. -Miért? -kérdezték a többiek. -Ti nem tudjátok, hogy a békák legnagyobb ellenségei a gólyák? -Miért?-kérdezték a többiek. -Miért, miért?- mert a hosszú csőrükkel elcsípnek, és bekapnak. – méltatlankodott Breki.-Jaj de féleeek! Neeem szeretnék gólyáéknál ebéd lenni! -remegett zöld bőrében a kis béka. -Azt már nem! -szólalt meg Tó határozottan. -Mit gondolsz miért vagyok én madárijesztő? Csak nem gondolod, hogy  eltűröm, hogy elvigyen a gólya? Te csak kuporogj ide a lábam mellé, és ne félj! Mi megvédjük a barátainkat! Breki odabújt Tó lábához, és máris biztonságban érezte magát.Látta, hogy a gólya feléje tart, de akkor Tó felemelte a karját, és elkezdett hadonászni. Cicus éktelen nyivákolásba kezdett, Virsli ugatott, ahogyan csak a száján kifért. Gyuszkó tapsolt, s a gólya úgy megrémült, hogy ijedtében messzire elrepült, s Breki megmenekült! A barátok örömükben táncra perdültek. -Köszönöm Nektek!- mondta Breki. -Mondhatom, hogy barátaim?-mert mostantól a barátaimnak tekintelek benneteket!-brekegte meghatottan. -Igen, én a barátod vagyok! -mondta Gyuszkó. -Én is! Én is!- mondták a többiek. -Megegyeztünk! Mostantól barátok vagyunk, és a barátok mindig segítik, és megvédik egymást!-mondta Gyuszkó. -Egyetértetek? -Igen! -felelték mindannyian. -Akkor indulhatunk tovább!- Menjünk! – mondták mindannyian. Elől ment Tó, utána Gyuszkó, majd Cicus, Virsli, és a legvégén boldogan ugrándozott Breki, aki már soha többé nem fog félni, mert a barátaira mindig számíthat.

Mentek, mendegéltek, amikor Gyuszkónak eszébe jutott, hogy Tó mindig azt mondja, nagy a világ, elfér benne mindenki,-  de vajon, hol kezdődik a világ, és hol ér véget? Az természetes, hogy a házuk előtt kezdődik a világ, mert ugyan honnan kezdődhetne, de hogy hol ér véget, azt még egyenlőre nem tudta, de abban  biztos volt, hogy jó messze lehet. Amíg így törte a fejét, megmozdult valami egy bokor alatt. Gyuszkó kicsit hátrább lépett a meglepetéstől, de Virsli abban a pillanatban ott termett, és orrával bökdöste a kicsi zöld állatkát, aki  félelmében nagyot szökkent, és brekegett. Erre Tó is felfigyelt, megállt, és megkérdezte: -Ki vagy, nem ismerlek? -Vajon ki Ő? – egymásra néztek a többiek. -Én már láttam ilyen állatot. – büszkélkedett Virsli. – Breki vagyok a béka!-vartyogott a zöld állatka.-No és ti kik vagytok, és hová mentek? -Én  vagyok Tó, Ő Gyuszkó, Cicus, Virsli kutya,és megyünk világot látni! -De jó nektek, én is szeretnék veletek menni!-lelkesedett Breki. -Gyere csak, gyere, nagy a világ, elférsz benne Te is!- mondták egyszerre a többiek. Így már eggyel többen voltak, akik kíváncsiak voltak a világra.Elől ment Tó, utána -Ki is?-segíts mond Te is!- mert elfelejtettem. -Igen Tó, Gyuszkó, Cicus, Virsli, és Breki.

Elindultak, de épp, hogy a kapun átléptek, egy hatalmas forgószél kerekedett. -Jaj segítség!-kiáltotta Tó.-Valaki fogja meg a kalapom! Tó szépséges zöld kalapja pörgött,forgott, vitte a szél egyre feljebb, aztán lecsapta a földre, majd ismét felkapta. Épp ekkor járt arra egy kecses vörösbarna vizslakutya, aki egy nagyot szökkent, és elkapta a kóborló kalapot, majd odafutott a kis társasághoz, és letette Tó elé. -Ez a tiéd?-kérdezte egyet vakkantva a kutya. -Iiigen!- Már azt hittem, engem is fölkap a szél-mondta Tó ijedten. -Nagyon hálás vagyok neked, de nem ismerlek. Ki vagy Te?- kérdezte Tó -Virsli vagyok!-mondta a kutyus. Jót nevettek a többiek. – A virsli, egy étel, hogyan lehet a Te neved is Virsli?  Miért pont így hívnak? -kérdezték. -Nem tudjátok kitalálni? – bosszankodott sértődötten Virsli. Na jó, elárulom. A virsli a kedvencem. -De még én sem tudom Ti kik vagytok? -Én Tó vagyok, a madárijesztő, Ő Gyuszkó, Ő pedig Cicus. Virsli úgy érezte, mintha Cicussal már találkoztak volna valahol. -Hová mentek?-kérdezte Virsli. -Világot látni! -mondta cicus nem titkolt büszkeséggel. -Világot látni?- kérdezte Virsli. – Nem jó nektek itthon? Mi érdekes lehet a világban? -Sok minden- mondta Gyuszkó. Egy csodás könyvben láttam egy szép kastélyt, nagy folyókat, erdőket, nagy városokat, égig érő emeletes házakat, hosszú országutakat sok-sok színes autóval. -Ezt én is szívesen megnézném, vakkantott Virsli. Nem bánjátok ha veletek tartok?-kérdezte. A többiek bólogattak. -Gyere csak, gyere, nagy a világ, elférsz benne Te is! Így aztán elindultak , elől ment Tó, utána Gyuszkó, majd Cicus, és a sor végén Virsli.

Gyuszkó nem elégedett meg a ruházattal. Gyönyörű kék  szemeket,mosolygós szájat rajzolt Tó-nak, mert mindenképp  jóságos madárijesztőt szeretett volna rajzolni. Már majdnem elkészült, amikor észrevette, lemaradtak a cipők. Gyorsan cipőket is rajzolt, tépőzáras, gyönyörű lila cipőket. Nem szerette volna, hogy Tó is a cipőfűzéssel bajlódjon. Az óvodában Berci, és Dani már be tudja fűzni a cipőjét, és a lányok közül is sokan megtanulták, úgyhogy lassan nekem is meg kell tanulnom-gondolta.  Ah, majd nyáron, talán, de olyan nehéz. sehogyan sem akar sikerülni. Pedig már nagyon szeretném! Gondolkodott, búslakodott a cipőfűzés miatt, még a rajzolástól is elment a kedve.  Anya kiment a betegszobából, így csak ült a papír fölött, és nézte, kedvetlenül, majd lehunyta a láztól elnehezedett szemét. – Gyuszkó!  Gyere velem világot látni!-szólalt meg valaki -Ki szólt hozzám?-kérdezte. -Én!-szólalt meg Tó és megelevenedett a papíron a madárijesztő. -De hiszen Te csak egy rajz vagy! Nem tudsz beszélni.-mondta a kisfiú. -De tudok! -kiáltott fel Tó. -Te hoztál létre a rajzodban, és én megelevenedtem, most pedig szeretném megismerni a világot! Ha akarsz tarts velem! -Nem mehetek, beteg vagyok! -mondta a kisfiú. -Sebaj, gyere velem, az álom világában bármikor útnak indulhatunk. – Biztos, nem lesz baj belőle? – a Doktor bácsi azt mondta ágyban kell maradnom. -Ne aggódj, csak bízd rám magad- mondta Tó határozottan. Ki sem mozdulunk az ágyból, mégis bejárjuk a világot. Szeretnéd? – Háát, nem bánom, indulhatunk! -egyezett bele a jó kalandnak ígérkező  játékba Gyuszkó. Kisétáltak az ajtón, de a kapuhoz érve találkoztak Cicussal. -Hát Ti hová mentek?-kérdezte a csodás fehér szőrű cica.. -Megyünk világot látni!- mondták szinte egyszerre. -Én is mehetek?-kérdezte Cicus.- Gyuszkó ránézett Tó-ra. -Jöhet velünk?-kérdezte. -Miért ne! Gyere csak, nagy  a világ elférünk benne -mondta Tó. Így aztán elindultak, elől ment Tó, utána Gyuszkó, és mögöttük  cicus.

Gyuszkó nehezen viselte, hogy ágyban kellett maradnia, és többször érezte, azok az ici-pici piros pontocskák egyre jobban viszketnek. Anya, unatkozom, és melegem van! -mondta rosszkedvűen. -Rajzoljunk. -javasolta  Anya. -Tudod, nem kelhetsz ki az ágyból, de rajzolni szabad. Hozom a rajztáblát, és a színes ceruzákat. -Jó! -lelkesedett Gyuszkó.-De kérlek Anya, gyere ide hozzám, játszunk együtt. Anya az ágy mellé húzta a széket, Gyuszkó pedig rajzolni kezdett. -Ez egy napocska, -jelentette ki Gyuszkó -vagy inkább egy O betű?-nézett kérdően. -Igen-!Honnan tudod? Kérdezte Anya! -Az oviban tanultam. Más betűt is ismerek!-büszkélkedett Gyuszkó, s keze alól egyre több betű kerekedett a fehér papírlapra. Ez egy  Á betű az Bö, az E, az U, ez  Cö, ez Rö,betű-mondta Gyuszkó. -Nem Rö, hanem er, úgy mondjuk, er, javította ki Gyuszkót az anyukája.- Akkor a többi miért Tö, Dö, Zö?-kérdezte a kisfiú. Nem Tö, hanem Té nem Dö,hanem Dé,nem Zö, hanem Zé-mondta Anya. – Én ezt nem értem.-mondta Gyuszkó, és dühösen összefirkálta a betűket. – Nemsokára iskolás leszel, és mindent megtanulsz-nyugtatta Anya.  -Addig is figyelj rám. -Most írok egy Té betűt. -Honnan tudhatom hogy Té? és nem Tö?-  Én inkább a tetejére tennék egy karikát.Úgy milyen betű lesz?-kérdezte Gyuszkó.  A nagy  karika nagy O betű,kicsi karika kicsi o betű. -Megvan, diadalmaskodott Gyuszkó. A Tö betű tetejére írok egy karikát, és akkor nem Tö lesz, hanem To! -Igaz Anya? -Nem  kisfiam, ilyen betű nincs! -mondta Anya. -De igenis van!-kiáltott a kisfiú. Van, van, van!!!- mondta. Ez az én betűm, azt akarom, hogy legyen! Ezzel gyorsan rajzolt egy nagy T-betűt, és tetejére egy kicsi o-betűt. -Ez inkább egy madárijesztőre hasonlít-mondta Anya kacagva. -Akkor legyen madárijesztő! – nevetett huncutkásan Gyuszkó, hiszen már látott madárijesztőt  a Nagymama kertjében. Azért állt ott, mert a  seregélyek rákaptak a szőlőre.  A madárijesztő viszont azért madárijesztő, hogy elriassza a madarakat, ha szőlőre éheznek. Amikor nem fúj a szél, állnak csöndben, békésen, de ha arra jár egy kicsi fuvallat, a madárijesztő karjai,ruhái meglebbennek, a seregélyek pedig ijedten elrepülnek. Gyuszkó emlékezett a madárijesztőre. Nagymama egy elnyűtt  fekete kabátot, fekete kalapot, fehér inget, fekete nadrágot adott az Ő madárijesztőjére, de Gyuszkónak ez a sötét ruha nem tetszett. Eldöntötte, a saját madárijesztőjét színes ruhákba öltözteti. Zöld kalapot, kockás inget, piros nadrágot, sárga kabátot rajzolt. -Szép, tetszik neked Anya? -Kérdezte Gyuszkó. -Gyönyörű!- Dicsérte Anya.-Már csak nevet kell neki adni. -Hogy fogjuk hívni? Gyuszkó hosszas töprengés után úgy döntött, To lesz a neve. – To, az olyan fura név, legyen inkább Tó, -javasolta Anya. -Legyen! – mondta Gyuszkó.   Ti milyen nevet adnátok a madárijesztőnek, és milyen színű ruhába öltöztetnétek?